,,A kukám mellé tettem"

Az írásom címe egy idézet, Bérczesi Robitól, a hiperkarma frontemberétől. Stílusosan a Hiperkarma című számból. Tini korom óta hallgatom a dalait, számomra egy különleges csatorna volt mindig. A legtöbb élethelyzetemben azt tapasztaltam, hogy a gondolataimat, az érzéseimet hallom vissza egy-egy dalban. Ahogy felnőtt lettem már nem csak a dalok voltak fontosak, hanem a személyiség, aki mögötte van. Az Ember. Igen, mert Robi egy nagy betűs Ember, aki a legmélyebbről fel tudott állni, aki példát ad arra, hogy sosem szabad feladni, mert egyszer minden ember életében eljön a Napsütötte rész. Ő 5*-ra vizsgázott újrakezdésből, egy hiteles mély érzésű ritka valaki, máz és színes mini pillecukor nélkül.

A 25. jubileumát ünneplő Parkos koncerten azt mondta, hogy a rajongóktól sok visszajelzést kap, hogy kisegítették őket a gödörből a dalai. Meghatottan pedig azzal folytatta, hogy ez épp fordítva történt.

A mostani írásomat az alábbi dalszövegben fellelhető sorok ihlették. Ez nem csak szöveg, nem csak zene, hanem egy csoda, ami tovább gondolásra indít.

,,Én bolond voltam mindig, mégis megtaláltam.
Elintéztem mindent!
És rohanj, és táncolj, és ugrálj, és üvölts
Vagy csinálj bármit, csak lássam rajtad hogy élsz!
És ha el is rontunk mindent,
Mi újra kezdjük és megint együtt!
Minden amit hittem az szerteszéjjel szállt
És itt vagy, fenn a villanykörte Holdon látlak
És felém szól a hangod és azt mondja: Érj hozzám!
És ne bánts engem mindig én sosem bántanálak!
Örülj megtaláltak és mindent ami fájt
Én a kukám mellé tettem,
Ma semmi nem a régi, ma tényleg más lesz minden!
És a folyóparton állunk, a világ végén ketten:
Ott senki se jár, ha bámészkodni jöttél
Tedd meg most és tűnj el!
Te együtt jársz a sorssal, neked semmi se fáj!"

Előfordul, hogy kapkodok és véletlenül a kuka mellé dobom a szemetet. Ez nem szándékos csak a habitusomból adódik. Rendszerint az indulás előtti utolsó tíz percre hagyom a rendrakást. Van már tippem, hogy miért, de még nem bontakozott ki teljesen.

Ilyenkor gyorsan megakarom csinálni azt, amire korábban több időm lett volna, de valamiért elodáztam és arra számítok, hogy ezalatt az idő alatt majd sikerül is szép rendet varázsolnom.

De nem.

Mikor hazamegyek azon zsörtölődöm, hogy lehetett ennyi eszem, hogy mellé dobáltam a szemetet.

Össze kell szednem, nincs mese, mert undi.

A másik opció, amikor a kinti szemetes mellé helyezek valamit. Szándékosan.

Titkoltan, de azzal a céllal, hogy hátha mégis van, amit kivennék a pici zsákból, amire még szükségem lehet, ami még jól jöhet, vagy csak nincs szívem kidobni.

Rengeteg időt töltöttem azzal, hogy újra és újra válogattam a szemetemet.

Ez még jó lesz valamire, jaaj ez még annak a doboza, amit az Iksz Ipszilonkától kaptam. Ne, hát ez egy garancia levél, ja, hogy már lejárt. Jól van mindegy, akkor kidobom. Á, nem mégsem, mert különben honnan tudnám a készülék pontos nevét, ha véletlenül végleg elromlik és én pont olyat akarok venni. Vagy mi van, ha már egyáltalán nem lesz kapható az a készülék és engem már csak a garancialevél fog emlékeztetni arra, hogy egyszer régen valaha volt egy ilyenem és én mennyire szerettem, mert milyen jó kis gép volt.

Na ez csak a legegyszerűbb példám volt a túlgondolásra.

Ha valaki, akkor én pontosan tudom milyen az, amikor túlgondolsz mindent.

A túlgondolásnak meg van egy édes gyermeke, ami nem más, mint a katasztrofizálás.

Éveken át a lehető legrosszabb forgatókönyv esélyének latba vetésével dolgoztam. A legtöbb elképzelésemre volt egy ilyen ultra katasztrófális esély a végkimenetelre.

Félig tele pohár?

Ugyan már, mi lesz ha a sivatagban megszomjazol és összetörik? Te jó Ég!

Szörnyűségesnek hittem, ezért inkább nem is vittem poharat a sivatagba.

Egy szép napon viszont elhatároztam, hogy semmit nem teszek a kukám mellé. Vagy megy vagy marad, de nincs köztes út. Nincs túlagyalás, nincs katasztrofizálás, van pohár.

A poharamat töltögetjük, szép lassan. 

Már majdnem félig tele van.

Mert ott van Ő, a villanykörte Holdon. És felém szól a hangja.