Változás joga fenntartva

Régen nem értettem az embereket. El nem tudtam képzelni, hogy okozhat valakinek örömöt a futás. Gimis koromban a Cooper futással a világból ki lehetett volna kergetni, na de nyilván nem futva, hanem tömegközlekedéssel mentem volna ki.

Szinte értetlenkedve néztem az osztálytermünkből az udvari futópályára nyíló ablakon, hogy mégis ki az az elvetemült, aki tanórák után önszántából rója a köröket.

Ki akar fáradni? Tönkre akarja tenni a fejlődésben lévő ízületeit? Talán aszkéta az illető?

Na kábé ezek a gondolatok jöttek újra és a fejembe és maradtak is ott hosszú éveken át.

Világ életemben súlyproblémákkal és evészavarral (ED) küzdöttem, volt néhány halovány próbálkozásom a testmozgást illetően, de mindig csak kényszerből, mert muszáj, mert fogyni kell, mert egészségesen kell élni, mert ki kéne nézni valahogy.

A mozgás iránti első őszinte vágyam néhány évvel ezelőtt merült fel bennem, amikor elkezdtem sportolni, főleg azért, mert mentálisan szükségét éreztem.

Olyan mozgásformát találtam, amely szórakoztató és élvezetes volt, közösségbe jártunk jó volt a zene és ami a legfontosabb, hogy csatlakozott az én kedves barátnőm. Így hát, folyamatosan motiváltuk egymást és jártunk az edzésekre hétről, hétre.

Aztán jött egy hosszabb szünet, egy érzelmi hullámvasút, és megszületett bennem újra a mozgás iránti vágy.

Olyan mozgást kerestem, ahol az én saját doppingzenéimet hallgathatom. Amikre füvet nyírok akkor is, ha nincs hozzá kedvem, amik felemelnek a rosszabbnak tűnő napokon.

Egy szó, mint száz. Az edzős cuccom megvolt, egy este kikaptam a szekrényből, és azt mondtam: ,,Srácok, megyek futni!"

Az első alkalomra elkísért a családom is, mert szerintem nem hitték el, hogy tényleg futni fogok. Feleim bringával kísértek utamon, én pedig egy szuszra lefutottam életem első 2500 méterét megállás nélkül.

Az érzés, ami utána jött az az agyamban felszabaduló dopaminkoktélnak köszönhetően fenomenális volt.

Ezek után elhatároztam, hogy futni fogok.

És futok is.

Bő egy hónap alatt 6700 méter lett az egyéni rekordom.

Nem, nem tűztem ki célomnak a maratont, meg semmi extra terveim nincsenek a sportolást illetően.

Azért mozgok, mert jól érzem magam tőle.

Azért mozgok, mert szabadságot ad.

Azért mozgok, mert minden egyes lefutott méterrel legyőzöm az egykori önmagam.

Nekem csak ez számít.

Csak az motivál, hogy jobb legyek és jobban legyek, mint tegnap voltam. Lelkileg, testileg és mentálisan.

Úton vagyok, és ez nem egyenes út. Vannak benne kanyarok meg emelkedők, meg néha szúr az oldalam és van, hogy meg kell állnom néhány másodpercre, de megyek tovább.

Nem hagyom abba.

Eszembe sem jut feladni, sőt.

A fejlődés lehetősége minden nap adott és én elhatároztam, hogy szeretnék élni vele.

Minden napban ki akarom bontani azt a kis csoda-csomagot, amit valahol elrejtettek a számomra.

Mert minden napban van csoda-csomag.

Csak akkor van bibi, ha nem vagyok hajlandó megkeresni, vagy annyira rám ragadt a szemellenzőm, hogy már nem is látok tőle.

Apropó szemellenző.

A napokban végleg eldobtam. A kukámba tettem.

Szélesebb perspektívában látok azóta és igyekszem ,,tágítani a fókuszt".

Egyedül nem menne. Képtelen lennék önerőből a változásra. Túl esendő, túl kicsi, túl gyenge, egyszóval túl ember vagyok hozzá.

De van Valakim, aki minden nap segít. Aki minden nap velem van és azt ígérte, hogy velem is marad a világ végezetéig.

Na meg még tovább is.

Ez a Valaki a Változtatás Nagymestere. Aki hús szívet ad a kő szív helyett, Aki látást ad a vakoknak, Aki megnyitja a süketek fülét, aki meggyógyítja a leprást, a megtisztítja a vérfolyásos asszonyt, Aki feloldozza a házasságtörő asszonyt a bűnei alól, Aki alkalmatlan embereket hív el és tesz alkalmassá az Ő Országának építésére. Aki szeretni tanítja azt, akiben sokáig csak gyűlölet élt, Aki békeszerzővé változtatja a haragtartókat. Aki hálával tölti el az irigyek szívét, Aki új esélyt ad akkor, amikor feladnánk.

Aki a kényszerevőket eltölti az Ő lelki táplálékával, Aki az OCD-sek adottságait is gyümölcsözően koordinálja, Aki az elfáradt és kiégett lelkeket felélénkíti az Örök Élet forrásával, Aki ,,meggyógyítja az összetört szívűeket és bekötözi sebeiket".

És ez a kötszer nem jön le többé. A hegek nem tűnnek el, de a fájdalommal megtanulunk élni egy nagyobb jó reményében, amit gondosan előkészített számunkra. A sebet nem hagyja elfertőződni, folyamatosan átkötözi és a legdrágább olajokkal keni meg.

Klasszikust idézek így csak szó szerint lehet, bocsi. Másképp ütközne az elveimmel. Szóval az én egyik nagy példaképemet Szent Pál apostolt idézem:

,,Hiszen nem a törvény útján váltam igazzá, hanem a Jézus Krisztusba vetett hit révén. Isten ugyanis a hit által tett igazzá, hogy megismerjem őt és feltámadásának erejét, de a szenvedésben is vállaljam vele a közösséget. Így hozzá hasonulok a halálban, hogy ezáltal eljuthassak a halálból a feltámadásra is. Nem mintha már elértem volna, vagy már célba értem volna, de futok utána, hogy magamhoz ragadjam, ahogy Krisztus is magához ragadott engem. Testvérek, nem gondolom, hogy máris magamhoz ragadtam, de azt igen, hogy elfelejtem, ami mögöttem van, és nekilendülök annak, ami előttem van. Futok a kitűzött cél felé, az égi hivatás jutalmáért, amelyre Isten meghívott Krisztusban." 

(Pál apostol Filippieknek írt levél 3.fejezet 9-14. vers)

Szóval, a változás jogát fenntartom továbbra is.

El sem tudom képzelni, mekkora örömet jelent számomra a futás.

Puszi&öli, ha elolvastad.