Kígyók és létrák

Van, amikor úgy érzed, hogy az élet egy társasjáték. A legtöbben hatost szeretnénk dobni, szeretnénk kihúzni egy menő szerencsekártyát, vagy legalább nem akarunk kimaradni egyelten dobásból sem.

Vannak, akik csalnak, vannak, akik ügyesen dobnak, de állítólag a játék szerencse kérdése.

Ahogy mondani szokták, ha szerencséd van, te leszel a győztes, meg azt is mondják, hogy a szerencse forgandó. Itt ezt a történetet rövidre is zárhatnám, de van egy kis bibi.

Én nem hiszek a szerencsében.

A szerencsétlenségben sem. Már nem.

Az élet társasjátékához szerintem nincs rá szükség. Abban hiszek, hogy amire szükségünk van és a javunkat szolgálja, azt előbb-utóbb megkapjuk.

Egyszer, amikor kimaradtam a dobásból, nagyon dühös és csalódott voltam.

Haragudtam a Játékvezetőre, amiért ilyen bugyuta szabályokkal kell játszanom.

Még hogy kimaradni? Én? Na ne már. Ez nem szerepelt a terveim között, én is győzni jöttem.

Előfordul azonban, hogy a játék kimenetele nem éppen úgy alakul, ahogyan azt elképzeljük.

Ugye megvan időszámításunk előttről a Kígyók és létrák társasjáték fílingje?

Tudod, ahol van egy négyzet alakú játékmező, itt-ott létrákkal meg kígyókkal. Ha létrára lépsz, akkor jó sok mezőt haladsz előre, ha meg kígyóra, akkor visszacsúszol jó párat.

Azt gondoltam, hogy ez az egyik legfrusztrálóbb játék. Sosem szerettem.

Mégis játszanom kellett.

A kis rózsaszín bábummal indultam neki. Eltökélt szándékom volt a győzelem, azt akartam, hogy a játék kiszámítható legyen és minden az én elképzeléseim szerint haladjon.

Gondosan számolgattam a lépéseket a soron következő létrákig, mit sem törődve a ronda zöld kígyókkal.

Az első néhány kör még igen kecsegtető volt számomra, aztán jött a fekete leves.

Annyira, de annyira fel akartam menni azon a nyamvadt létrán. Foggal körömmel hatost akartam dobni, de valahányszor úgy tűnt, hogy jónak ígérkezik egy-egy dobás, mindig azon kaptam magam, hogy már megint kígyóra léptem, és az bizony azt jelentette, hogy visszafelé haladok.

Ettől még frusztráltabb lettem és már veszekedtem a dobókockával, csapkodtam az asztalt, de semmi.

Mellettem a többi játékos vígan ment felfelé a létrán én meg ott toporogtam egy helyben.

Veszíteni fogok, – gondoltam – pedig én is győzni jöttem.

Egy idő után már dühöngeni is elfelejtettem. A dühöm helyébe lépett az irigység.

Én mit csinálok rosszul? Másoknak miért megy könnyebben?

Csak néztem a sok színes bábut magam előtt és arra gondoltam, nekem ez nem megy.

Valószínűleg már az első dobásaim sem voltak jók, azért tartok még mindig itt.

Aztán egyszer csak történt valami.

A bábumat egy semmihez sem fogható meleg ölelés vette körül. Nem láttam magam körül semmit, de éreztem, hogy a Játékvezető az, és felemel.

Hallani véltem a hangját, ahogy azt mondja: ,,Édes drága rózsaszín kincsem, hát mitől félsz? Tényleg azt gondoltad, hogy hagylak veszíteni? Pont téged, akit annyira szeretek?"

Ebben a pillanatban a Játékvezető rátette a bábumat a start mezőre.

Újrakezdtük. Együtt.

Most már tudom, hogy nem leszek vesztes. Megígérte nekem.

Igyekszem elengedni a saját elképzeléseimet, már nem akarom előre kiszámolni, hányast kell dobnom a következő létráig.

Tudom, hogy akár a kígyókon is csúszkálhatok össze-vissza, mert már azokon a mezőkön vagyok, ahol lennem kell.

Már szeretek játszani akármit.

Vele együtt biztosan győzni fogok.

Szóval kalandra fel!